A történet nem is tudom hol kezdődik, talán ott hogy évszázadokkal ezelőtt megerkezett a feherember Afrikaba. Es akkor bar a feher embereknél létezett mar olyasmi, mint orvostudomany, meg csatornazas (ami Afrika fővárosaiban meg 400 evvel később sem lelheto fel), mégis a fehér ember volt annyira kapzsi, hogy egy-két tombnyi arany neki többet ért ezeknél a civilizacios vivmanyoknal, es ahelyett, hogy menekült volna vissza a jol ismert otthonába, elkezdett a feketékkel üzletelni. A feketek meg voltak annyira kapzsik, hogy fegyverért cserebe, meg a testvéreiket is eladtak, hogy több fegyvert vehessenek, es azzal több testvérüket ejthessek rabszolgaságba. Az egész cserekereskedelemből valószínűleg csak egy vékony réteg húzott hasznot (azóta a világ semmit se változott) viszont cserebe egesz kontinenseket rontottak meg azzal, hogy a feketéket elobb kihasznaltak, majd megsajnaltak, es végül pedig beduhodtek rajuk, mert hiaba segitenek mar evtizedek ota, semmi sem valtozik. Igyhat a johiszemu feher ember, aki a romantikus afrikai természeti mitoszon nevelkedik fel, nem gyozi a fejet kapkodni, mikor Maliban korbehemzsegi a "jotakaro" eloskodok tomege, aki meg a huszadik bort is lehuzna rola, ha nem az lenne, hogy a johiszemu turistank, mar vegigutazott x afrikai orszagon es jol ismeri ezt a jatszmat. De meg igy se lehetunk soha biztosak benne, hogy az ar amiben megegyezunk, es ami a kiindulasi ar 1/10e, nem haladja-e meg a valos ar 5x-et. A tanulsag ebbol, hogy Afrika nem egy olcso mulatsag, es ha az ember arra adja a fejet, hogy ideutazik, akkor fel kell keszulnie mindenfele lehetosegre.
Olyanokra foleg, hogy attol hogy elindul, egyatalan nem biztos, hogy meg is erkezik. Ennek tobb oka is lehet, de legtobbszor egyszeruen lerobban az auto, vagy defektet kap, es az utazasi tarsasag nem vallal felelosseget, es nem kuld uj jarmuvet, foleg, ha az ember mar kelloen a semmi kozepen jar, es mindenhova tobb, mint 400 km eljutni, nahat olyankor senkinek sincs kedve foloslegesen kockaztatni, hogy a kovetkezo busz is lerobban. Arrol nem beszelve, hogy mivel eleve legalabb 5 szemelyes tulterhelessel szoktak elinditani a jarmuveket (mondjuk 7 szemelyes kocsiba 9 fo a sofort leszamitva, vagy husz fos buszba 26 fot), senkinek nem fogja megerni, hogy a busz felutig uresen menjen. Szoval amikor 5 nappal a repulonk elott elindultunk Bamakobol Dakarba, akkor a rengeteg valoszinuseg szamitas kozepette arra jutottunk, hogy legrosszabb esetben is, ha 2 nap helyett negy napot megy a busz akkor is meg elerjuk a repulot, legfeljebb nem latunk semmit a varosbol. Arra egyikunk sem szamitott, hogy egyszeruen csak nem fognak beengedni az orszagba, arra meg plane nem, hogy ket nap allatt ketszer toloncolnak majd ki Senegalbol.
De persze a történetnek van egy másik, jellegzetesen magyagyar vonulata is, ez az epizód pedig arról szól milyen jó dolog magyarnak lenni. Arról szól, hogy egy gondoskodó állam soha nem hagyja magára saját állampolgarait. Arról szól, hogy ha a vilag bármely távoleső pontján egy magyar állampolgar bajba keveredik és képviseletre van szüksége, akkor a magyar külügyminisztérium (és direkt írtam kisbetűvel) három, azaz három telefonszámot ad meg, amin segítséget lehet kérni. És ha éppen hősünk Afrikában kerül ilyen helyzetbe, akkor Kambodzsába kell telefonálnia segítségért. Na szóval erről ennyit, részleteket majd a továbbiakban.
A Bamako-Dakar útvonalat kétféleképen lehet megtenni: vonattal az út három napig tart, akik ezt túlelték sokszor beszélnek róla úgy, mint egy spirituális élmlényről; a másik lehetőség egy kétnapos buszút, ahol két testes afrikai asszonyság közé benyomorítva kell eltölteni az utazást. Mi a buszutat választottuk, egy mert olcsóbb volt, kettő mert bár a vonat hivatalosan két napot megy, a különböző utazó websiteokon ez a szám 4-5 nap között mozgott.
Meglepően pontosan indultunk és meglepően elviselhető tempóban haladtunk, sikerült a legjobb helyet lefoglalnunk a buszon és az egész buszút kezdett egy leányálomhoz hasonlítani. A táj mondjuk sajnos nem volt olyan érdekes, mint Mali déli része, de az út végig óriási majomkenyérfákkal volt övezve, amelyeket saját magukban elnézegetni nekem amúgyis egy élmény. Szóval teljes nagy megelégedettség töltött el minket a Matyival, őt, mert tudta, hogy hazafelé tart, engem, mert reménykedtem, hogy az állás, amit Szenegálban ajánlottak, meg fog annyira tetszeni, hogy a következő három hónapot Dakarban töltsem.
A határ közeledtével egyre sűrűbbé váltak az ellenőrző pontok, ilyenkor az egész busznak le kellet szállnia, az ajtónál egy rendőr állt, annak le kellett adni a személyi igazolványt vagy útlevelet, és ezek után a rendőr eltünt egy helységben, mi pedig vártunk, egy órát, fél órát, mire az egész csoport megindult a helység felé, és a rendőr felolvasta a neveket, és visszaadta az okmányainkat. Általában mindenki nyugodtan tűrte ezeket a megállókat, mivel körülbelül napnyugta körül voltak, sokan iklyenkor mosakodni kezdtek, és elintézték a kötelező imádásgukat. Én is az elején még örültem a gyakori pisiszünetnek, de mikor kezdtek ezek egyre hosszabbra nyúlni, elkezdtem aggódni, hogy mi lesz, ha túl későn érünk a határra, és bezárják, és ott kell töltenünk a pusztában az éjszakát. Közben észrevettem, hogy a feketék is egyre dühösebbek, és kisebb vitacsoportok alakulnak ki. Mivel folyton csak bambara vagy wollof nyelven beszéltek csak a számokat értettem az egészből, amiket angolul vagy franciául tűzdeltek bele a beszédbe. One thousand, mille franc folyton, úgyhogy egy idő után kezdett valami olyan érzésem lenni, hogy ezeknél a checkpointoknál rendesen tejelni kell. Meg is voltam lepődve előzőleg, hogy mi a Matyival minden alklalommal csak úgy átvesszük az útlevelünket, semmi cadeau, semmi akadály. Mikor rákerdeztem egy szimpatikus, faranciául beszélő fériarcú asszonyságnál kiderült, hogy minden egyes megállónal a helyieknek 1000 frankot, a külföldieknek pedig annál is többet kell fizetniük, ha nem, nem adják vissza az útlevelet, és a busz áll és vár. Ezért is húzódtak ki a megállóink, mert egy idő után egy fiatal szenegáli srác elkezdett lázadozni, és megtagadta a fizetést. Érthető is, főleg ha azt nézzük, hogy elve nem olcsó multaság buszozni meg utazgatni Afrikában, de ha ehhez minden alkalommal hozzá kell adni a kenőpénzt akkor lassan már meg sem éri elindulni.
Szóval kisebb nagyobb megállókkal végül sikerült éjjel kettőre a határra érni és ott újból elkezdődött a herce-hurca. Útlevél leadás, sorban állás, kézrázás, mille franc. Csakhogy ez alkalommal mi a Matyival nem kaptuk vissza az útlevelünket. Mikor rákérdeztem, hogy mi a gond a határőr nagyon kedvesen kijelentette, hogy csak üljek le és varjak. Mondanom sem kell, hogy éjjel fél háromkor az embernek nem feltétlenül van kedve türelmesen várni a Szengáli határon, úgy főleg nem, hogy az útlevele egy a pénzt igencsak kedvelő hatósági képviselő kezében, akinek persze fogalma sincs affelől hol is nyugszik az az ország, melynek állampolgárát épp le akarja húzni. Egy idő után persze erre is rájöttem, és fény derült rá, hogy mivel nekem nem hiszi el, hogy Magyarország EU-s tagállam, és mint ilyennek az állampolgára nekem nincs szükségem vízumra Szenegálba, ezért meg kell várnunk itt a reggelt, mire megérkezik az ő főnöke, és ő majd eldönti mi is itt a teendő. Kénytelen kelletlen egyeztünk ebbe bele a Matyival, de láttuk, hogy a buszunk többi utasa már szépen megágyazott magának a határállomás udvarában, kirakták imádkozó szőnyegeiket, a nők betakaróztak kendőikkel, és már mindenki jóízüen aludt. Reményeink tehát szertefoszlottak, legkorábban másnap éjjelre érkezünk csak Dakarba. Visszasétáltunk a Matyival a buszba, én titokan még örömködtem is, hogyha mindenki itt alszik a szabad ég alatt, akkor több hely lesz a buszban, s csodálkoztam is, miert alszik mindenki kint a hideg éjszakában, ha ott a jó meleg busz. Hát mert nem aludt mindenki kint az éjszakában, és a Matyival kétségbeesetten konstatáltuk, hogy egy négyzetcentiméternyi hely nincs már a kocsiban. Mindenki keresztbedőlve feküdt, az még hagyján, hogy az üléseken, de még az ülések között is ott, ahova ők nap közben olyan serényen dobálták a szemetüket, dinnyehéjjakat és mostak oda kezet (igen az afrikai rendszeretetről, higéniáról, és környezettudatosságról majd máskor). Persze 8 hónapnyi Afrika már megtanított annyi leleményességre minket, hogy nem hagytuk magunkat, és felkeltettük azt a leányzót, aki a mi székünkön húzta a lóbört. Szegényke kicsit megijedt, de nem futotta így sem többre belőle, mint nap közben: idióta viháncolásra. Az éjszaka egy rémálom volt, szerencsére nem volt hideg, viszont emiatt a szúnyogok is csíptek rendesen, és persze csak nekem volt annyi eszem, hogy elölhagyjam a takaróm, szegény Matyi viszont nem sokat aludt. A székeket sem úgy kell elképzelni, mint a kényelmes Eurolines duplaseggű foteljait; ezeket igencsak abban az időben tervezhették, amikor Afrika akkudt éhínségben szenvedett, és hiába forogsz ahogy csak bírsz, sehogy sem férsz el rajtuk egészében (jó, nem kérek megjegyzéseket a méreteimre, egyáltalán nem tartoztam a kövérek közé a buszon, de én voltam az egyetlen fehér nő).
De persze a történetnek van egy másik, jellegzetesen magyagyar vonulata is, ez az epizód pedig arról szól milyen jó dolog magyarnak lenni. Arról szól, hogy egy gondoskodó állam soha nem hagyja magára saját állampolgarait. Arról szól, hogy ha a vilag bármely távoleső pontján egy magyar állampolgar bajba keveredik és képviseletre van szüksége, akkor a magyar külügyminisztérium (és direkt írtam kisbetűvel) három, azaz három telefonszámot ad meg, amin segítséget lehet kérni. És ha éppen hősünk Afrikában kerül ilyen helyzetbe, akkor Kambodzsába kell telefonálnia segítségért. Na szóval erről ennyit, részleteket majd a továbbiakban.
A Bamako-Dakar útvonalat kétféleképen lehet megtenni: vonattal az út három napig tart, akik ezt túlelték sokszor beszélnek róla úgy, mint egy spirituális élmlényről; a másik lehetőség egy kétnapos buszút, ahol két testes afrikai asszonyság közé benyomorítva kell eltölteni az utazást. Mi a buszutat választottuk, egy mert olcsóbb volt, kettő mert bár a vonat hivatalosan két napot megy, a különböző utazó websiteokon ez a szám 4-5 nap között mozgott.
Meglepően pontosan indultunk és meglepően elviselhető tempóban haladtunk, sikerült a legjobb helyet lefoglalnunk a buszon és az egész buszút kezdett egy leányálomhoz hasonlítani. A táj mondjuk sajnos nem volt olyan érdekes, mint Mali déli része, de az út végig óriási majomkenyérfákkal volt övezve, amelyeket saját magukban elnézegetni nekem amúgyis egy élmény. Szóval teljes nagy megelégedettség töltött el minket a Matyival, őt, mert tudta, hogy hazafelé tart, engem, mert reménykedtem, hogy az állás, amit Szenegálban ajánlottak, meg fog annyira tetszeni, hogy a következő három hónapot Dakarban töltsem.
A határ közeledtével egyre sűrűbbé váltak az ellenőrző pontok, ilyenkor az egész busznak le kellet szállnia, az ajtónál egy rendőr állt, annak le kellett adni a személyi igazolványt vagy útlevelet, és ezek után a rendőr eltünt egy helységben, mi pedig vártunk, egy órát, fél órát, mire az egész csoport megindult a helység felé, és a rendőr felolvasta a neveket, és visszaadta az okmányainkat. Általában mindenki nyugodtan tűrte ezeket a megállókat, mivel körülbelül napnyugta körül voltak, sokan iklyenkor mosakodni kezdtek, és elintézték a kötelező imádásgukat. Én is az elején még örültem a gyakori pisiszünetnek, de mikor kezdtek ezek egyre hosszabbra nyúlni, elkezdtem aggódni, hogy mi lesz, ha túl későn érünk a határra, és bezárják, és ott kell töltenünk a pusztában az éjszakát. Közben észrevettem, hogy a feketék is egyre dühösebbek, és kisebb vitacsoportok alakulnak ki. Mivel folyton csak bambara vagy wollof nyelven beszéltek csak a számokat értettem az egészből, amiket angolul vagy franciául tűzdeltek bele a beszédbe. One thousand, mille franc folyton, úgyhogy egy idő után kezdett valami olyan érzésem lenni, hogy ezeknél a checkpointoknál rendesen tejelni kell. Meg is voltam lepődve előzőleg, hogy mi a Matyival minden alklalommal csak úgy átvesszük az útlevelünket, semmi cadeau, semmi akadály. Mikor rákerdeztem egy szimpatikus, faranciául beszélő fériarcú asszonyságnál kiderült, hogy minden egyes megállónal a helyieknek 1000 frankot, a külföldieknek pedig annál is többet kell fizetniük, ha nem, nem adják vissza az útlevelet, és a busz áll és vár. Ezért is húzódtak ki a megállóink, mert egy idő után egy fiatal szenegáli srác elkezdett lázadozni, és megtagadta a fizetést. Érthető is, főleg ha azt nézzük, hogy elve nem olcsó multaság buszozni meg utazgatni Afrikában, de ha ehhez minden alkalommal hozzá kell adni a kenőpénzt akkor lassan már meg sem éri elindulni.
Szóval kisebb nagyobb megállókkal végül sikerült éjjel kettőre a határra érni és ott újból elkezdődött a herce-hurca. Útlevél leadás, sorban állás, kézrázás, mille franc. Csakhogy ez alkalommal mi a Matyival nem kaptuk vissza az útlevelünket. Mikor rákérdeztem, hogy mi a gond a határőr nagyon kedvesen kijelentette, hogy csak üljek le és varjak. Mondanom sem kell, hogy éjjel fél háromkor az embernek nem feltétlenül van kedve türelmesen várni a Szengáli határon, úgy főleg nem, hogy az útlevele egy a pénzt igencsak kedvelő hatósági képviselő kezében, akinek persze fogalma sincs affelől hol is nyugszik az az ország, melynek állampolgárát épp le akarja húzni. Egy idő után persze erre is rájöttem, és fény derült rá, hogy mivel nekem nem hiszi el, hogy Magyarország EU-s tagállam, és mint ilyennek az állampolgára nekem nincs szükségem vízumra Szenegálba, ezért meg kell várnunk itt a reggelt, mire megérkezik az ő főnöke, és ő majd eldönti mi is itt a teendő. Kénytelen kelletlen egyeztünk ebbe bele a Matyival, de láttuk, hogy a buszunk többi utasa már szépen megágyazott magának a határállomás udvarában, kirakták imádkozó szőnyegeiket, a nők betakaróztak kendőikkel, és már mindenki jóízüen aludt. Reményeink tehát szertefoszlottak, legkorábban másnap éjjelre érkezünk csak Dakarba. Visszasétáltunk a Matyival a buszba, én titokan még örömködtem is, hogyha mindenki itt alszik a szabad ég alatt, akkor több hely lesz a buszban, s csodálkoztam is, miert alszik mindenki kint a hideg éjszakában, ha ott a jó meleg busz. Hát mert nem aludt mindenki kint az éjszakában, és a Matyival kétségbeesetten konstatáltuk, hogy egy négyzetcentiméternyi hely nincs már a kocsiban. Mindenki keresztbedőlve feküdt, az még hagyján, hogy az üléseken, de még az ülések között is ott, ahova ők nap közben olyan serényen dobálták a szemetüket, dinnyehéjjakat és mostak oda kezet (igen az afrikai rendszeretetről, higéniáról, és környezettudatosságról majd máskor). Persze 8 hónapnyi Afrika már megtanított annyi leleményességre minket, hogy nem hagytuk magunkat, és felkeltettük azt a leányzót, aki a mi székünkön húzta a lóbört. Szegényke kicsit megijedt, de nem futotta így sem többre belőle, mint nap közben: idióta viháncolásra. Az éjszaka egy rémálom volt, szerencsére nem volt hideg, viszont emiatt a szúnyogok is csíptek rendesen, és persze csak nekem volt annyi eszem, hogy elölhagyjam a takaróm, szegény Matyi viszont nem sokat aludt. A székeket sem úgy kell elképzelni, mint a kényelmes Eurolines duplaseggű foteljait; ezeket igencsak abban az időben tervezhették, amikor Afrika akkudt éhínségben szenvedett, és hiába forogsz ahogy csak bírsz, sehogy sem férsz el rajtuk egészében (jó, nem kérek megjegyzéseket a méreteimre, egyáltalán nem tartoztam a kövérek közé a buszon, de én voltam az egyetlen fehér nő).
Szóval én, mint tapasztalt utazó, tudtam, hogy bármit is mondanak a határőrök (pas de problem, pas de problem - egyébként javasolnám Mali országimázs központjának, hogy az Un peuple, un but, un foi szlogenjét változtassa meg erre az egyszerű de frappáns szófordulatra, melyet úgyis minden egyes lakója magáénak vél, s mely általánosságban véve ponthogy ellentétes leírása a helyzetnek, de mindegy) szóval hiába mondogatta a határőr, amit Maliban mindenki szokott, én csakazért is felkeltem hajnalok hajnalán, hogy nyomonkövessem az útlevelem sorsát. Teljesen fölöslegesen, mert a határőrparancsnok csak olyan fél kilenc körül érkezett meg, addigra már utastársaink is lassan éledezni keztek, mivel a főnök érekzését az fémjelezte, hogy minden alvót kirúgtak az udvarról. Volt persze aki már korábban lelkesen nekiállt imádkozni, magamban kértem is őket járjanak közben az ügyemért, de csak azért engedtem meg magamnak eme orcátlanságot, mert még mindig nem fogtam fel a helyzet komolyságát. Azért is sápadtam bele, mikor a végén, több, mint egy órás semmibevevéses váratás után végül behívott minket a parancsnok az irodájába és kijelentette, hogy nagyon sajnálja, de az én útlevelembe márpedig nem pecsételheti bele, hogy átléphetem a határt. Csak hümmögni hammogni tudtam, elsőre annyira képtelen volt a magyarázata: bár ő tudja, hogy Magyarország EU tagállam, és mint ilyennek az állampolgárainak nincs többé szüksége vízumra Szenegálba, de az én útlevelem még 2004 (vagy mióta van az eus tagság, khmm, nem tudom) előtt készült, így nem szerepel az amúgyis-kék-nem-bordó fedőlapján, hogy European Union, azaz vízumra van szükségem. Első harcias felháborodásom, ah, milyen naiv is voltam, csak az ellen irányult, hogy márpedig én nem akarok vízumdíjat fizetni - mégcsak elképzelni sem tudtam, ami addigra a parancsnok fejében már megfogalmazódott: hogy le kell szállnunk a buszról, vissza kell mennünk Kayes-ba, hogy az ottani Szenegáli konzulátuson megcsináltathassam a vízumom - mert abban a hitben éltem, hogy mint mindenhol Afrikában, itt is meg lehet venni a határon a vízumot. De amit történetünkben a rossz kitervelt, ahhoz makacsul ragaszkodott is, és hiába volt sírás, rívás, fogcsikorgatás, a parancsnok hallani sem akart más megoldásról, minthogy engem öreg határőrök kiséretében kitoloncoljon az országából. Először persze annyira abszurdnak tünt az ötlet, hogy csak azért ne engedjenek be az országba, mert nincs feltüntetve az EU az útlevelemen, hogy biztosak voltunk benne, hogy a parancsnok téved. Ezért teljes magabiztossággal hivtam fel a magyar tiszteletbeli konzult (a számát a francia nagykövetségen keresztül sikerült kideriteni - a Pati, akit pár órával később a vonatról szállítottak le hasonló okokból, mint minket, mikor segítségért a Magyar Külügyminisztériumhoz fordult, a Kambodzsai külképviselet számát kapta meg. Mikor őket felhívta, kapott végül egy számot, a gambiai nagykövet asszonyhoz, aki elmondta neki, hogy nem először találkozik ezzel a problémával, és hogy többször is felhívta a Magyar Állam figyelmét, hogy tájékoztassák rendesen az állampolgárokat, de persze mindenki baszik itt az utca emberére, és nem csak, mert mindenki baszik itt holmi gambiai nagykövetekre is), de kiderült, hogy bár a tiszteletbeli konzul egy nagyon kedves úriember, akinek utolsó pénzeimen volt még ideje elmesélni nekem, hogy édesanyja magyar volt, de ő már sajnos nem tanult meg magyarul, sajnos semhogy nem tartózkodott Dakarban, sem nem tudott nekem segiteni, mert mint elmondta, legalabb 8 napba tellene hivatalosan elintézni az ügyet. Kérdésemre, hogy mi is itt akkor most az igazság, és kell-e nekem vízum ő is csak azt tudta mondani, hogy elvileg nem, gyakorlatilag igen. Éljen a bürokrácia! Kedvesen felajánlotta ugyan, hogy szívesen beszél a parancsnokkal, de a gonosz az gonosz, és a parancsnok nemhogy nem egyezett bele, hogy felhívja a nagykövetetet, de megtagadta még azt is, hogy a saját számát és nevét megadja. Viszont már leszedette a cuccainkat a buszról.
Annyi szerencsénk volt, hogy a buszsofőr volt olyan rendes (és már elege volt, hogy egy órája csak ránk vár), hogy megigérte, hogy a következő busszal ingyen elmehetünk, a következő busz pedig másnap reggel indult volna tovább. Gyors számolgatás, azzal még van egy kis esély, hogy elérjük a repülőt, max Dakarból már semmit sem látunk. Na meg nem mintha lett volna más választásunk, mert a cuccaink már a busz mellett a porban hevertek, a határőr pedig már melegítette a motort, hogy visszavisz a malii határra. Megígérték nekünk, hogy a kayes-i konzulátuson gond nélkül megkapjuk a vízumot, hogy fél perc lesz kiállíttatni és hogy utána gond nélkül átléphetjük a határt. Mivel, én szerencsétlen, elhittem nekik, és mivel Kayes 100 km-re van a határtól ezért úgy voltunk vele, hogy minden pénzt megér, hogy minnél hamarabb eljussunk oda, nehogy aztán az legyen, hogy az orrunk előtt zárják be a konzulátust. (ha most tudnátok lengyelul akkor leírhatnám, hogy olaboga, de persze nem tudjatok mi az.... hatasszunet). Szóval kiderült, hogy van busz Kayesba, ami csupán 3500cafat (cfa patis becézete), de még csak 4 személy van, velünk együtt is csak 6 és húsz személyes a busz... (azok kedvéért akik nem értik: a busz csak akkor indul, ha megtelik, reális jóslások szerint talán aznap este...) Kénytelenek voltunk kocsit bérelni ami csupán 19000 cafatunkba került, mert találtunk még két pancsert aki velünk jött. A sofőr persze se franciául nem tudott, se azt nem tudta, hogy hol van a konzulátus, de ha akkor tudtam volna amit ma tudok, akkor nem idegeskedtem volna: merthogy a konzul kéthetes szabadságon volt Bamakoban (700 km), és rajta kívül nincs más aki kiállíthatja a vízumot. És most jön a slusszpoén: a köcsög parancsnok ezt jól tudta, mert felhívta a konzult, még mielőtt minket utnak indított. Sőt, a konzul még azt is megmondta neki, hogy engedjen át minket, de a parancsnok ezt is megtagadta. De ezt akkor még nem tudhattuk, csak keringtünk Kayes utcáin, ordítoztunk a sofőrrel, és izzadtunk, aggódtunk, de mégis tele voltunk jóreménységekkel. Már jócskán az ebédidő fele tartottunk, uh a konzulátus dolgozóit nem is találuk a konzulátuson, hanem az utcán ültek, és az épület árnyékában falatoztak, de egyikőjük így is volt olyan kedves, hogy (egy teljességel haszontalan - de ezt se tudhattuk akkor) levelet írt egy vámtisztnek, és megígérte nekünk, hogy ha ezt a vámtisztet felkeressük, akkor ő mindent elintéz számunkra. A levél tartalma a következő volt: "Cher Név (nem emlékszem), je te confie ces Hongrois de les faire passer par la frontiere. Appelle moi - Név (megintcsak nem emlékszem)", de ilyen szép titokzatos levelet sose tartottam a kezemben, bár egyértelműn látszik belőle, hogy ugyse lehet vele mit kezdeni. No sebaj, mi még mindog jóhiszeműen visszazúztunk Diboliba (Mali határ), ahol találkoztunk a Patiékkal, akiket mint már korábban említettem az egyetlen vonatról szedték le, ami a héten Dakarba ment. Felkerestük az ajánlást, akinek az egyetlen értelemes tanácsa az volt, hogy fizessük le a parancsnokot. (Mintha ez nekünk egy nappal, es 20e cafattal hamarabb nem jutott volna eszünkbe). Aztán csak azért, hogy valami hasznot is húzzunk ebből az egy napból és 20e cafatból még kihúztuk a srácból a nagykövet meg a konzul telefonszámát, csak úgy, hogy legyen mit rakni a spájzba. Persze hivogattuk utána a számokat rendesen, de minek, hiszen végül egy napon belül másodszorra is sikerült kitoloncoltatnunk magunkat Szenegálból. Persze addigra már ahhoz is késő volt, hogy megadják a módját a kitoloncololásunknak Szenegálból, úgy ahogy illik, rendőri kisérettel, úgyhogy magunknak kellett megszervezünk a taxit ami elvitt a szállodába, csakazért, hogy másnap reggel visszamehessünk az útlevelünkért, és akkor már annak rendes útja és módja szerint igénybe vegyük a szenegáli határőrség dzsipjét.
Ígyhát másnap reggel elváltunk a Matyitól, én már biztos voltam benne, hogy le fogom késni a gépemet, a kérdés már csak az volt, hogy vajon eltoljam-e a dátumot, vagy tegyem is át Bamakoba, ha már egyszer úgyis vissza kell mennem oda vízumot csináltatni. A Matyinak muszáj volt folytatnia útját Dakar felé, mert az ő jegyét már nem lehetett megváltoztatni. Már akkor beteg volt, és azóta is lelkiism furdalásom van, hogy így magára hagytuk szegényt. Másnap hajnali 6ra futott be a busza Dakarba, és valószínüleg 40 fokos lázzal érkezett.
Nekem pedig szerencse a szerencsétlensében, hogy a busztársaság engem is ingyen szállított vissza Bamakoba, sőt a buszsofőrök voltak olyan jófejek, hogy rábeszéltek, hogyha sikerül másnap reggel megcsináltatnom a vízumot, akkor visszavisznek Dakarba, ingyen. Nekem pedig megint beindult a fantaziám, a Dakari melórol, a Youssou N'Dour-os estékről, búvárkodásról, és tengerparti napozásokról. Így másnap reggel nyitáskor ott voltam a Szenegáli nagykövetség kapujában, elméletileg fél nyolctól van nyitva a hivatal, Bamako másik végében, de amikor9kor megérkezett a konzulasszony, teljes természetességgel jelentette ki, hogy még várni kell, mert a titkárnője még nem ért be, nélküle pedig nem tudja kiállítani a vízumot. Mondanom sem kell, hogy a buszt persze lekéstem, mert a titkárnő fél 11kor ért be, ugyanis strájkoltak valami bankban, és még akkor is kijelentette, hogy a vízum legkorábban kettőre lesz kész. Én közben telefonlázban éltem, folyton hivogattam a buszsofőröket merre járnak, hátha beérem őket, és végül tényleg sikerült egy olyan megoldást találni, hogyha összekapom magam, akkor a határon (a jól ismert szenegáli átlépőn) bevárnak. A minibusz ami elvitt volna odáig olyan kettő és három között indult, és én lóhalálban rohantam vissza a nagykövetségre hogy még legyen időm összepakolni. A portás már úgyköszöntött, mint régi jó barátját, én pedig óriási mosollyal válaszoltam, mint akinek most oldódott meg minden problémája az életben. Vagy nem: a testes titkárnő rosszalló fejcsóválálsa fogadott - én itt hajnalok óta készenléti állapotot tartok fent, de az útlevelembe nem néztem volna bele, ugyanis egy üres oldal sincs ahova bele lehetne tenni a vízumot. Ajánlja, hogy csináltassak új útlevelet. Akkor gond nélkül rögtön beütik a vízumot. Köszi. Akkor már nem lesz rá szükség, az már vízummentességet fog elvezni. Csakhogy hol csináltassam? Kambodzsában bazdmeg?
Annyi szerencsénk volt, hogy a buszsofőr volt olyan rendes (és már elege volt, hogy egy órája csak ránk vár), hogy megigérte, hogy a következő busszal ingyen elmehetünk, a következő busz pedig másnap reggel indult volna tovább. Gyors számolgatás, azzal még van egy kis esély, hogy elérjük a repülőt, max Dakarból már semmit sem látunk. Na meg nem mintha lett volna más választásunk, mert a cuccaink már a busz mellett a porban hevertek, a határőr pedig már melegítette a motort, hogy visszavisz a malii határra. Megígérték nekünk, hogy a kayes-i konzulátuson gond nélkül megkapjuk a vízumot, hogy fél perc lesz kiállíttatni és hogy utána gond nélkül átléphetjük a határt. Mivel, én szerencsétlen, elhittem nekik, és mivel Kayes 100 km-re van a határtól ezért úgy voltunk vele, hogy minden pénzt megér, hogy minnél hamarabb eljussunk oda, nehogy aztán az legyen, hogy az orrunk előtt zárják be a konzulátust. (ha most tudnátok lengyelul akkor leírhatnám, hogy olaboga, de persze nem tudjatok mi az.... hatasszunet). Szóval kiderült, hogy van busz Kayesba, ami csupán 3500cafat (cfa patis becézete), de még csak 4 személy van, velünk együtt is csak 6 és húsz személyes a busz... (azok kedvéért akik nem értik: a busz csak akkor indul, ha megtelik, reális jóslások szerint talán aznap este...) Kénytelenek voltunk kocsit bérelni ami csupán 19000 cafatunkba került, mert találtunk még két pancsert aki velünk jött. A sofőr persze se franciául nem tudott, se azt nem tudta, hogy hol van a konzulátus, de ha akkor tudtam volna amit ma tudok, akkor nem idegeskedtem volna: merthogy a konzul kéthetes szabadságon volt Bamakoban (700 km), és rajta kívül nincs más aki kiállíthatja a vízumot. És most jön a slusszpoén: a köcsög parancsnok ezt jól tudta, mert felhívta a konzult, még mielőtt minket utnak indított. Sőt, a konzul még azt is megmondta neki, hogy engedjen át minket, de a parancsnok ezt is megtagadta. De ezt akkor még nem tudhattuk, csak keringtünk Kayes utcáin, ordítoztunk a sofőrrel, és izzadtunk, aggódtunk, de mégis tele voltunk jóreménységekkel. Már jócskán az ebédidő fele tartottunk, uh a konzulátus dolgozóit nem is találuk a konzulátuson, hanem az utcán ültek, és az épület árnyékában falatoztak, de egyikőjük így is volt olyan kedves, hogy (egy teljességel haszontalan - de ezt se tudhattuk akkor) levelet írt egy vámtisztnek, és megígérte nekünk, hogy ha ezt a vámtisztet felkeressük, akkor ő mindent elintéz számunkra. A levél tartalma a következő volt: "Cher Név (nem emlékszem), je te confie ces Hongrois de les faire passer par la frontiere. Appelle moi - Név (megintcsak nem emlékszem)", de ilyen szép titokzatos levelet sose tartottam a kezemben, bár egyértelműn látszik belőle, hogy ugyse lehet vele mit kezdeni. No sebaj, mi még mindog jóhiszeműen visszazúztunk Diboliba (Mali határ), ahol találkoztunk a Patiékkal, akiket mint már korábban említettem az egyetlen vonatról szedték le, ami a héten Dakarba ment. Felkerestük az ajánlást, akinek az egyetlen értelemes tanácsa az volt, hogy fizessük le a parancsnokot. (Mintha ez nekünk egy nappal, es 20e cafattal hamarabb nem jutott volna eszünkbe). Aztán csak azért, hogy valami hasznot is húzzunk ebből az egy napból és 20e cafatból még kihúztuk a srácból a nagykövet meg a konzul telefonszámát, csak úgy, hogy legyen mit rakni a spájzba. Persze hivogattuk utána a számokat rendesen, de minek, hiszen végül egy napon belül másodszorra is sikerült kitoloncoltatnunk magunkat Szenegálból. Persze addigra már ahhoz is késő volt, hogy megadják a módját a kitoloncololásunknak Szenegálból, úgy ahogy illik, rendőri kisérettel, úgyhogy magunknak kellett megszervezünk a taxit ami elvitt a szállodába, csakazért, hogy másnap reggel visszamehessünk az útlevelünkért, és akkor már annak rendes útja és módja szerint igénybe vegyük a szenegáli határőrség dzsipjét.
Ígyhát másnap reggel elváltunk a Matyitól, én már biztos voltam benne, hogy le fogom késni a gépemet, a kérdés már csak az volt, hogy vajon eltoljam-e a dátumot, vagy tegyem is át Bamakoba, ha már egyszer úgyis vissza kell mennem oda vízumot csináltatni. A Matyinak muszáj volt folytatnia útját Dakar felé, mert az ő jegyét már nem lehetett megváltoztatni. Már akkor beteg volt, és azóta is lelkiism furdalásom van, hogy így magára hagytuk szegényt. Másnap hajnali 6ra futott be a busza Dakarba, és valószínüleg 40 fokos lázzal érkezett.
Nekem pedig szerencse a szerencsétlensében, hogy a busztársaság engem is ingyen szállított vissza Bamakoba, sőt a buszsofőrök voltak olyan jófejek, hogy rábeszéltek, hogyha sikerül másnap reggel megcsináltatnom a vízumot, akkor visszavisznek Dakarba, ingyen. Nekem pedig megint beindult a fantaziám, a Dakari melórol, a Youssou N'Dour-os estékről, búvárkodásról, és tengerparti napozásokról. Így másnap reggel nyitáskor ott voltam a Szenegáli nagykövetség kapujában, elméletileg fél nyolctól van nyitva a hivatal, Bamako másik végében, de amikor9kor megérkezett a konzulasszony, teljes természetességgel jelentette ki, hogy még várni kell, mert a titkárnője még nem ért be, nélküle pedig nem tudja kiállítani a vízumot. Mondanom sem kell, hogy a buszt persze lekéstem, mert a titkárnő fél 11kor ért be, ugyanis strájkoltak valami bankban, és még akkor is kijelentette, hogy a vízum legkorábban kettőre lesz kész. Én közben telefonlázban éltem, folyton hivogattam a buszsofőröket merre járnak, hátha beérem őket, és végül tényleg sikerült egy olyan megoldást találni, hogyha összekapom magam, akkor a határon (a jól ismert szenegáli átlépőn) bevárnak. A minibusz ami elvitt volna odáig olyan kettő és három között indult, és én lóhalálban rohantam vissza a nagykövetségre hogy még legyen időm összepakolni. A portás már úgyköszöntött, mint régi jó barátját, én pedig óriási mosollyal válaszoltam, mint akinek most oldódott meg minden problémája az életben. Vagy nem: a testes titkárnő rosszalló fejcsóválálsa fogadott - én itt hajnalok óta készenléti állapotot tartok fent, de az útlevelembe nem néztem volna bele, ugyanis egy üres oldal sincs ahova bele lehetne tenni a vízumot. Ajánlja, hogy csináltassak új útlevelet. Akkor gond nélkül rögtön beütik a vízumot. Köszi. Akkor már nem lesz rá szükség, az már vízummentességet fog elvezni. Csakhogy hol csináltassam? Kambodzsában bazdmeg?
